Összezavarodva

Szombaton voltunk lent kocsmában, amit már nagyon vártam, hisz karácsony óta nem találkoztam a társasággal. Előtte még annyit, hogy nálunk a délután folyamán rokonok voltak, a társaság meg együtt sütökedett, szóval mi is ittunk eleget meg ők is. 9-re lementünk a törzshelyünkre és nagy meglepetettségemre nem volt ott a Barbi. (Barbi Dávidnak a csaja, aki nekem tetszik.) Később informálódtam, hogy útközben összeveszett a két gerlepár és a Barbi hazament. Hát... nem ejtettem érte könnyeket. Azon vigyorogtam magamba, hogy a csaj meg annak a "barátnője" sem volt lent, így bármelyik beszélgetésre próbáltam figyelni, mindenhol csak azt hallottam, hogy "mennyire utálom a Barbit", "ez a csaj szétbarmolja a csapatot". Szóval az egyik fő téma az a Barbi volt, a másik meg én meg a Dávid. Direkt foglaltak mellettem egy széket és amikor Dávid bejött, Peti felkiáltott "Ó, nézd csak Kata mellett még van egy hely". Nem az, hogy nem vigyorogtam magamba, tök örültem neki, de mindig olyan zavarba leszek mellette. :D Végül azt vettem észre, hogy csocsónál velem van egy párba, amikor helyet cseréltünk, megsimította a hátam, mindig együtt mentünk ki cigizni, a vállunk összeért, folyton engem bámult. Ráadásul amikor hirtelen hazament, pedig addig tök jól érezte magát, Anita még belém is beszélte, hogy tuti azért ment haza mert félt, hogy megcsalja a Barbit velem.
Persze nekem is megvannak a határaim, de én se tudok ellentmondani egy olyan fiúnak, aki tetszik, de barátnője van. Sőt! Már észrevettem, hogy sokszor annál jobban akarom a csávót, miután kiderült, hogy barátnője van. Akarom a Dávidot, egy teljesen tisztességes, jószívű ember, akit tönkretettek a nők. Viszont ő olyan típus, akinek mindegy milyen nő, csak ismerje, avagy ne keljen harcolni érte. Én viszont sokkal jobban szeretem a macska-egér játékot, nagyon nehezen adom meg magam, szeretem nézni, ahogy próbálnak megszerezni. A bókjaikkal növelem az önbizalmam. Lehet szörnyűnek hangzik, de rám pozitív hatással van. Igaz, sok fiút meg is bántottam, azzal, hogy miközben növeltem az önbizalmam, elhintettem pár kis reményfoszlányt a fiú számára, aki a végén koppant. Ez van, sajnos. Én élvezem. 

Vége

Pénteken voltam utoljára az óvodában. Alig vártam, hogy vége legyen, de egy héttel a vége előtt már rettentő szomorú voltam. A kollégáim nagyon rendesek voltak, kaptam tőlük ajándékokat, mindenki jót kívánt nekem és mondták, hogy ha a közelben leszek látogassam meg őket. Nekem Annatól volt a legszomorúbb elbúcsúznom akivel együtt voltam a legkisebbeknél. Számoltam vissza a perceket, amikor szünetem lett, beültem a kedvenc szobámba és bekapcsoltam azt a neon világító csövet. Előkaptam a fülesem és csak sírtam. Mindig rossz érzés ha valaminek vége. Óvónő azért szerettem volna lenni, mert a gyerekektől rengeteg szeretetet kap az ember. Imádtam a nevetésüket, azt amikor elestek és sírni kezdtek, én pedig az ölembe ültettem őket vigasztalni. Most így visszagondolva az sem zavart, hogy rendszeresen nyáltól csöpögő gatyában mentem haza, vagy amikor az arcomba tüsszentettek. A pelenkázást viszont nem hiszem, hogy bírnám. Pénteken gyönyörűen sütött a nap, ezért kint voltunk az udvaron, az uzsonnát is ott ettük meg. Szomorú volt elbúcsúzni, amikor a szülők jöttek értük egyesével. Amikor az utolsó kis krapek is elment, majdnem sírva fakadtam. Nehéz ez az egész. Nem láthatom őket felnőni. Az életük része voltam, ők viszont emlékezni sem fognak rám. Talán a nagyobbak igen (hisz én is emlékszem az óvónőimre) de akikkel minden nap együtt voltam, azok sajnos már nem. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon milyen életük lehet a jövőre nézve. Akit én dédelgettem az egyszer egy híres színész lesz, orvos vagy egy gyilkos? 

Anyáék ma mentek levinni a cuccokat, oda ahova költözni fogunk. Egyedül vagyok a teljesen üres házban, egy felfújható matracon ülve. Ma lesz az utolsó, hogy végigmegyek a parkon és felüljek a vonatra. A jól ismert útvonalat és megállókat nem fogom többé látni. Sírok, és most (még) nem örömkönnyek azzal a szöveggel, hogy "vége van, de örülök mert megtörtént". Rettentően szomorú vagyok. Mindig is rossz voltam a búcsúzkodásban. Képtelen vagyok lezárni a régi kapcsolataimat. Szomorú mosollyal gondolok azokra a helyekre amik belopták magukat a szívembe. 

Mégse maradhatok egy helyen. A tó vize sem marad mindig rezzenéstelen. Egy apró szellő és hullámozni kezd. Nem ragaszkodhatok mindenhez, Tovább kell mennem, hogy megtaláljam a célom, a nekem való munkát. Egyszerűen csak néha nehéz.