Vége

Pénteken voltam utoljára az óvodában. Alig vártam, hogy vége legyen, de egy héttel a vége előtt már rettentő szomorú voltam. A kollégáim nagyon rendesek voltak, kaptam tőlük ajándékokat, mindenki jót kívánt nekem és mondták, hogy ha a közelben leszek látogassam meg őket. Nekem Annatól volt a legszomorúbb elbúcsúznom akivel együtt voltam a legkisebbeknél. Számoltam vissza a perceket, amikor szünetem lett, beültem a kedvenc szobámba és bekapcsoltam azt a neon világító csövet. Előkaptam a fülesem és csak sírtam. Mindig rossz érzés ha valaminek vége. Óvónő azért szerettem volna lenni, mert a gyerekektől rengeteg szeretetet kap az ember. Imádtam a nevetésüket, azt amikor elestek és sírni kezdtek, én pedig az ölembe ültettem őket vigasztalni. Most így visszagondolva az sem zavart, hogy rendszeresen nyáltól csöpögő gatyában mentem haza, vagy amikor az arcomba tüsszentettek. A pelenkázást viszont nem hiszem, hogy bírnám. Pénteken gyönyörűen sütött a nap, ezért kint voltunk az udvaron, az uzsonnát is ott ettük meg. Szomorú volt elbúcsúzni, amikor a szülők jöttek értük egyesével. Amikor az utolsó kis krapek is elment, majdnem sírva fakadtam. Nehéz ez az egész. Nem láthatom őket felnőni. Az életük része voltam, ők viszont emlékezni sem fognak rám. Talán a nagyobbak igen (hisz én is emlékszem az óvónőimre) de akikkel minden nap együtt voltam, azok sajnos már nem. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon milyen életük lehet a jövőre nézve. Akit én dédelgettem az egyszer egy híres színész lesz, orvos vagy egy gyilkos? 

Anyáék ma mentek levinni a cuccokat, oda ahova költözni fogunk. Egyedül vagyok a teljesen üres házban, egy felfújható matracon ülve. Ma lesz az utolsó, hogy végigmegyek a parkon és felüljek a vonatra. A jól ismert útvonalat és megállókat nem fogom többé látni. Sírok, és most (még) nem örömkönnyek azzal a szöveggel, hogy "vége van, de örülök mert megtörtént". Rettentően szomorú vagyok. Mindig is rossz voltam a búcsúzkodásban. Képtelen vagyok lezárni a régi kapcsolataimat. Szomorú mosollyal gondolok azokra a helyekre amik belopták magukat a szívembe. 

Mégse maradhatok egy helyen. A tó vize sem marad mindig rezzenéstelen. Egy apró szellő és hullámozni kezd. Nem ragaszkodhatok mindenhez, Tovább kell mennem, hogy megtaláljam a célom, a nekem való munkát. Egyszerűen csak néha nehéz.