Hálásnak érzem magam a családom miatt.
Nagyon sok ismerősöm van akik nem tartják a kapcsolatot a nagybátyjaikkal, unokatestvéreikkel stb. Sőt nagyon sokan vannak olyanok, akik nem ismerik az apjukat, esetleg elvesztették mindkét szüleiket. Ez annyira elszomorít, és ha csak rá gondolok hihetetlenül szerencsésnek érzem magam.
Mi amikor még otthon éltünk (és főleg amikor kicsi voltam) rengetegszer tartottunk családi összejöveteleket. Amikor mindenki ott volt, unokatesó, nagynénik, nagybácsik, papáék... Apáék négyen vannak testvérek, plusz még azoknak a gyerekei (vagyis mi, az unokák :D). A lényeg, hogy voltunk elegen. De sajnos ez régen volt.
Az unokatestvéreimmel, testvérként nőttünk fel, folyton együtt voltunk, igaz kb. 10 km-re laktunk egymástól. A távolság viszont nem számított, mi a falu végén lakunk, ahonnan vezet egy földesút a településre (nagyon picike falu) így mindig ki tudtunk bicózni nyáron, ha anyáék nem tudtak minket kivinni. Rengeteget aludtam mamáéknál, a nap további részét pedig a "kiserdőben" töltöttük. Ott felépítettük a mi városunkat :) Fehér vastag madzagból kerítést csináltunk, hintaágyat, székeket és ott játszottunk egész nap, sötétedésnél mamám jött le értünk, aki utálta, ha ott játszottunk. De nem tudott megállítani minket, mi öten alkottuk a két kezünkkel. Végül is mamám mindig paranoiás volt. "Ne bicózz mert elesel!" , "Ne menjetek az erdőben, mert belétek megy a kullancs!" "Ne ugráljatok a szénatárolóban, mert ott lehet veszett róka is és megharap titeket!". :D Nem mondanám, hogy szófogadó gyerekek voltunk. Ma meg már nem is beszélek velük, nem tudom mit csinálnak. Nem az, hogy eltávolodtunk egymástól én még mindig ugyanolyan mosollyal az arcomon üdvözlöm őket és nagyon örülök ha találkozunk. Egyszerűen már elmúlt a gyerekkor, mindenkinek megvan a saját gondja/baja.
Kiskoromban amikor még én voltam a legkisebb unoka, úgy éreztem engem szeretnek a legjobban. :D Sosem voltam az a bújós, félénk gyerek, inkább a mosolygós, szaladgálós, aki egymagában is eltáncol. Nagynénéméknélis rengeteget aludtam, elkísértem őket mindenhova, mindegy, hogy most ott laktak mellettünk vagy 30 km-re távolabb.
Az egyik legjobb és legemlékezetesebb nyaralásom az olaszországi, amikor az unokatesómékkal mentünk. De voltunk egy másik unokatesómnál is, aki akkor Nyíregyházára költözött, az ország másik végére, és tényleg nagyon király volt, a cseppkőbarlang, Tokaj, Hajdúszoboszló, az állatkert (ahol VIP helyünk volt a fókashow-nál, mivel ismerték ott az egyik csajt. Csak egy derékig érő üvegfal választott el minket, nagyon közel voltak, ráadásul még puszit is kaptunk a fókáktól!)
Életem első esküvőjén, nem ismertem azokat akik összeházasodtak. A mamám unokatestvérének a fia házasodott, akihez nekem elég gyengécske közöm volt már, de mégis meghívtak minket! Eszméletlen volt, több mint 100 ember volt ott, hatalmas teremben voltunk, a templomhoz lovaskocsival mentünk. Na mindegy, a lényeg, hogy tök mindegy milyen messze vagy milyen távoli rokon, de a mi családunk nagyon összetart.
Az utolsó kép/videó amikor mindenki ott volt, az az én ballagásomkor készült, még 2011-ben. Azóta mi kiköltöztünk Németországba. Már nem járunk úgy össze, kivéve szülinapokkor, de akkor se a teljes család. Ezt tényleg sajnálom, és azóta minden lehetőséget megragadok, hogy találkozzak velük. Persze gyakran hívnak ebédelni, vagy hogy segítsünk nekik. Mivel nagyszüleimnek romlott az egészségi állapota, főleg a papámé, azóta nagyon félek, hogy elveszítem őket, főleg ha már régóta nem utaztam haza.
Nagyon-nagyon remélem, hogy amikor én családot alapítok ugyanilyen kellemes lesz és jól fogjuk egymás társaságát élvezni
Az unokatestvéreimmel, testvérként nőttünk fel, folyton együtt voltunk, igaz kb. 10 km-re laktunk egymástól. A távolság viszont nem számított, mi a falu végén lakunk, ahonnan vezet egy földesút a településre (nagyon picike falu) így mindig ki tudtunk bicózni nyáron, ha anyáék nem tudtak minket kivinni. Rengeteget aludtam mamáéknál, a nap további részét pedig a "kiserdőben" töltöttük. Ott felépítettük a mi városunkat :) Fehér vastag madzagból kerítést csináltunk, hintaágyat, székeket és ott játszottunk egész nap, sötétedésnél mamám jött le értünk, aki utálta, ha ott játszottunk. De nem tudott megállítani minket, mi öten alkottuk a két kezünkkel. Végül is mamám mindig paranoiás volt. "Ne bicózz mert elesel!" , "Ne menjetek az erdőben, mert belétek megy a kullancs!" "Ne ugráljatok a szénatárolóban, mert ott lehet veszett róka is és megharap titeket!". :D Nem mondanám, hogy szófogadó gyerekek voltunk. Ma meg már nem is beszélek velük, nem tudom mit csinálnak. Nem az, hogy eltávolodtunk egymástól én még mindig ugyanolyan mosollyal az arcomon üdvözlöm őket és nagyon örülök ha találkozunk. Egyszerűen már elmúlt a gyerekkor, mindenkinek megvan a saját gondja/baja.
Kiskoromban amikor még én voltam a legkisebb unoka, úgy éreztem engem szeretnek a legjobban. :D Sosem voltam az a bújós, félénk gyerek, inkább a mosolygós, szaladgálós, aki egymagában is eltáncol. Nagynénéméknélis rengeteget aludtam, elkísértem őket mindenhova, mindegy, hogy most ott laktak mellettünk vagy 30 km-re távolabb.
Az egyik legjobb és legemlékezetesebb nyaralásom az olaszországi, amikor az unokatesómékkal mentünk. De voltunk egy másik unokatesómnál is, aki akkor Nyíregyházára költözött, az ország másik végére, és tényleg nagyon király volt, a cseppkőbarlang, Tokaj, Hajdúszoboszló, az állatkert (ahol VIP helyünk volt a fókashow-nál, mivel ismerték ott az egyik csajt. Csak egy derékig érő üvegfal választott el minket, nagyon közel voltak, ráadásul még puszit is kaptunk a fókáktól!)
Életem első esküvőjén, nem ismertem azokat akik összeházasodtak. A mamám unokatestvérének a fia házasodott, akihez nekem elég gyengécske közöm volt már, de mégis meghívtak minket! Eszméletlen volt, több mint 100 ember volt ott, hatalmas teremben voltunk, a templomhoz lovaskocsival mentünk. Na mindegy, a lényeg, hogy tök mindegy milyen messze vagy milyen távoli rokon, de a mi családunk nagyon összetart.
Az utolsó kép/videó amikor mindenki ott volt, az az én ballagásomkor készült, még 2011-ben. Azóta mi kiköltöztünk Németországba. Már nem járunk úgy össze, kivéve szülinapokkor, de akkor se a teljes család. Ezt tényleg sajnálom, és azóta minden lehetőséget megragadok, hogy találkozzak velük. Persze gyakran hívnak ebédelni, vagy hogy segítsünk nekik. Mivel nagyszüleimnek romlott az egészségi állapota, főleg a papámé, azóta nagyon félek, hogy elveszítem őket, főleg ha már régóta nem utaztam haza.
Nagyon-nagyon remélem, hogy amikor én családot alapítok ugyanilyen kellemes lesz és jól fogjuk egymás társaságát élvezni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése